Mi lesz veled, rágógumi? - A televíziózás jövőjéről

Az Akadémiai Kislexikon 1990-es kiadásában televízió címszó alatt a következőket találjuk:

"...információátviteli rendszer, amely álló- vagy mozgóképek vezetékes vagy vezeték nélküli továbbítására szolgál... Alkalmazása sokrétű: a műsorszórás tekintetében tudósító, ismeretterjesztő és szórakoztató szerepet tölt be; a tömegoktatás hatékony eszköze. Az iparban az emberekre veszélyes vagy nehezen hozzáférhető helyek megfigyelésére, munkafolyamatok irányítására, az orvosi gyakorlatban az élő szervezetek rejtett részeinek láthatóvá tételére alkalmazzák stb.”

Sokatmondó ez a stb.! A szócikk megszületésekor - ki tudja, melyik kiadáshoz írták és mikor aktualizálták? - nálunk még tán a személyi számítógép sem volt több, mint egy a Nők Lapja hátulján felsorolt külföldi érdekességekből. Bár a definíció így is sántít. A lexikon tág értelmezésében ugyanis ma már nem televízióról, hanem inkább monitorról beszélünk. A biztonsági őr monitoron bámulja a bank bejáratát, az orvos monitoron figyeli a mama hasában mozgolódó gyermeket és a stb.-be beleképzelhető értelmezések - mondjuk számítógép, internet vagy akár egy digitális kamera képkeresője - esetében is többnyire monitort vagy képernyőt emlegetünk. A televízió beleszorult a mondat első felébe: "a műsorszórás tekintetében tudósító, ismeretterjesztő és szórakoztató szerepet tölt be...", azaz a tévé az, amit azért bámulunk, mert éppen nincs jobb dolgunk. Ráadásul amikor azt mondom: televízió, nem csak a technikára vagy készülékre, hanem a mögötte álló szervezetre, cégre, üzletre, műsorra is gondolok.

A fenti kis nyelvészeti kontárkodást nemcsak azért végeztem, hogy pontosítsam: mire gondolok, ha televízióról beszélek, hanem azért is, hogy érzékeltessem, mennyire megváltozott mára a televízió szerepe és megítélése. Az ötvenes, hatvanas években Nyugaton különleges reményeket fűztek a tévéhez, amelyek persze megvalósultak, csak éppen másképp. Mindaz a szerep, melyet az új médiumnak szántak, nem egy, integrált formában valósult meg, hanem több új, gyökeresen eltérő struktúrát hozott létre, melyekben az egyetlen közös elem a felület, melyen látvánnyá válik a lényeg, azaz a képernyő vagy monitor. És közben az alapforma, mellyel az új technológia világszerte ismertté lett, a televízió - hatalmas formai fejlődés mellett - tartalmilag szinte semmit nem változott, megmaradt annak, ami volt: a szem rágógumijának. [A kifejezés Frank Lloyd Wright amerikai építésztől, a Guggenheim Múzeum épületének tervezőjétől származik.] Sőt, nyugodtan állíthatom: formai fejlődése - mely inkább nevezhető a formai eszközök burjánzásának, mint fejlődésnek - többnyire a tartalom rovására ment. Ma már csak a közszolgálati televíziók elnökjelöltjei emlegetik a kultúrát egy mondatban a tévével.

Azért ne legyünk igazságtalanok: a televíziónak is van kialakult, önálló kultúrája, még ha az nem is tetszik mindenkinek. Ettől még tény, hogy a kevésbé fejlett országokban is a legtöbb háztartásban van vevőkészülék, és kivétel nélkül mindenhol - még a Vatikánban is - van műsorszolgáltató. A tévé mindennapjaink részévé vált, Magyarországon épp virágkorát éli, visszahódítva az elsőbbséget az azt időlegesen elorozó videotékáktól. Ám ez - meggyőződésem szerint - az utolsó fellángolás. A televíziónak, mint műfajnak, befellegzett. Húsz év múlva egy magára valamit adó ember - polgár? :-) - lakásában nem lesz televízió (csak monitorok, de az dögivel), a szem rágógumija csak a legalacsonyabb sorban tengődők, hajléktalanok és munkanélküliek szórakozása lesz. A tévé elveszíti központi szerepét, véleményformáló erejét, ma még jól tapintható hatását a mindennapi életre és gondolkodásra.

Merésznek tűnő állításomat félreérthetik azok, akik az internetes televíziózással való kapcsolatomat ismerik (Internet Kalauz, 1998. június). Pedig elsősorban nem arra gondolok, hogy a tévét kiszorítja majd az internetes televízió, hiszen a kettő nem ugyanaz. A net-tv a hálón megszokott stílusban és tartalommal készülő, de néhány formai elemében a hagyományos televízióra emlékeztető médium, amely legalább annyira különbözik tőle, mint amennyire hasonlít hozzá. A fő ellenség - ahogy én látom - maga az internet. Ugyanis a világháló már ma majdnem mindent tud, amit a televízió, és egy csomó szempontból pedig lényegesen többet (lásd: interaktivitás, időhöz kötöttség, területi korlátok hiánya, emil, chat stb.). Ám ahhoz, hogy ezek a pluszok érvényesülni tudjanak, a felhasználónak is változnia, fejlődnie, tanulnia kell. Hiszen a hálón való barangoláshoz nem elég a távirányító ismerete.

Az internet térhódítása - és ezzel együtt a televízió visszaszorulása - szinte kizárólag a felhasználó fejlődésének függvénye. A technológiai és hálózati fejlesztések a keresletet követik, kereslet viszont a tudásból, ismeretből, a felhasználás képességéből lesz. A kilencvenes évek elején, amikor a nagy telefonhálózat-fejlesztések beindultak, egy matávos vezető mesélte: azokban a falvakban, ahol a régi, kurblis telefonokat lecserélték (rögtön digitálisra!), drámaian visszaesett a fogyasztás, annak ellenére, hogy a vonalak száma nőtt. Keresték az okot, és némi kutakodás után kiderült: az emberek egy része egyszerűen nem merte vagy tudta használni a készüléket. Felvették a kagylót, és a központos Marika ismerős hangja helyett csak a barátságtalan búgás jelentkezett. Hát inkább nem telefonáltak.
Ismerek családot, ahol előfizettek az internetre, mert halottak róla, de még a számítógépet sem sikerült konfigurálniuk a csatlakozáshoz. Ők már megmaradnak tévénézőnek. De aki egyszer megismeri a hálózat lehetőségeit, többé nem használja a televíziót információszerzésre. Nemcsak azért, mert ott nem mindig az megy, amire ő éppen kíváncsi és nem akkor, amikor ráér; vagy mert csak regionális információkhoz tud hozzájutni és nem tudja kinyomtatni a híreket a híradóból; hanem azért sem, mert a tévé a hálón való barangoláshoz képest dögunalom. Az a jelenség, amit a kutatók a távirányítók megjelenése után írtak le, hogy a néző állandóan kapcsolgat, több műsort néz egyszerre, csak előjel volt, a vég kezdete. Mert született egy eszköz, melynek használata rádöbbentett minket, mennyire unalmas is azt a ládát bámulni. (Nem azért, mert rossz a műsor, hanem mert természeténél fogva ilyen. Amiből kimaradunk, azt óhatatlanul unni kezdjük egy idő múlva.) Aki húsz csatornát fog, annyin zongorázik, aki ötvenet, az ötvenen. Így próbálja meg átvenni az irányítást, elhitetni magával: a kezdeményezés, a döntés nála van. (Ám ahhoz csak éjfél körül van ereje, hogy valóban drasztikus lépést kezdeményezzen a kikapcsoló gomb megnyomásával.)

Az interneten több millió csatorna közül választhatunk. És sok helyen nem csak nézők, hanem résztvevők, kezdeményezők is lehetünk, de megcsinálhatjuk a saját adónkat akár. Közben ismerkedhetünk, beszélgethetünk, párhuzamosan a nézelődéssel. Persze, ezt mindenki tudja, aki használja, gondolom nem mondtam semmi újat. De kedves internetező! Elgondolkoztál-e már azon, hogy amióta van interneted, nézed-e annyit a tévét, mint korábban? Lefogadom, ha elgondolkoztál, arra jutottál, hogy: nem. Jómagam régebben sem voltam nagy tévéfogyasztó, ám mára megközelítettem az abszolút nullát, és jól látom azt is: ennek oka, hogy mindazokat az információkat, melyek miatt korábban a képernyő elé ültem, most a világhálóról szerzem be.

Amikor 1957-ben párthatározatra létrehozták a Magyar Televíziót, csak néhány szobát kapott a Szabadság tér 17-ben, az egykori Tőzsdepalotában. Az elvtársak szentül hitték: az őrület néhány év után elmúlik, be lehet csukni a boltot. Csak részben tévedtek. A szem rágógumija átformálta a világot, a huszadik század egyik legfontosabb eleme lett. De a jövő század és évezred legolcsóbb cirkusza lesz! Már ma minden tévéfotelben töltött perc növeli lemaradásunkat. Aki haladni akar, ne kapcsolgasson a csatornák között, hanem üljön át egy másik képernyő, azaz monitor elé! Persze lehet, ez is olyan kérészéletű lesz, mint a tévé, de ami biztos: most az internet van (mű)soron.

(Nyomtatásban megjelent az Internet Kalauz 1998. szeptemberi számában.)