Ezredvégi interjúsorozatunk eddigi megszólalói tudósok voltak: Bródy András, Farkas Ödön és Popper Péter. Bár ők is elemelkedtek szakterületükről és általános gondolatokat, tanulságokat fogalmaztak meg a jövő évezredből felénk tekintő információs társadalomról, látásmódjukat mégis elsősorban a racionalitás, az elemző-boncolgató hajlam határozta meg. Mennyire gondolkodik másképp egy művész, aki inkább az emóció és az ösztön felől közelíti meg témáit? A válaszért nem véletlenül Jancsó Miklós filmrendezőt kerestem fel: kevéssé ismert tény, hogy néhány évvel ezelőtt kisfilmet, képekbe kódolt filozófiát forgatott a Microsoft felkérésére.
Jancsó Miklós feketében fogad; ugyanabban a már védjegynek számító öltözékben, melynek fehér változatát Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten című legutóbbi filmjében viseli. Pikírt, cinikus, de kíméletlenül igazmondó alkotás; kis történetekben sorakoztatja fel korunk sikerembereit, feldíszítve őket a megfelelő kellékekkel.
- Van a filmben sportkocsi cabrio, rádiótelefon, hangtompítós pisztoly, de véletlenül sem bukkan fel egy monitor, vagy laptop; pedig vártam volna, hogy lesz néhány pikírt megjegyzés korunk ezen legújabb őrületére is – de nem volt. Miért?
- Azért nem, mert ez egy nagyon látogatott közhely, manapság minden filmben benne van a számítógép. A régebbi, nyolcvanas években készült filmjeimben sokat használtam a varázsdobozt, azaz a tévét, de ott is arra, hogy az úgynevezett hosszú beállításba vigyek új elemet; így oldottam meg, hogy egy snitten belül lehetett több helyszín, vagy akár idősík. A számítógéppel más a helyzet: miután mindenki, még Columbo is ezt használja, direkt elkerültük, hogy célozzunk rá, vagy akár megjelenjen képben.
- Pár éve, amikor készített a Microsoft számára egy kisfilmet, csináltam önnel egy interjút, amelyben elmondta: tervezik, hogy előfizetnek az Internetre. Azóta megtörtént?
- Igen, de én nem használom; sőt írni is kézzel írok, gépírni sem tanultam meg, bár mostanában próbálgatok legalább a számítógépen. Az Internetet általában a gyerek használja, meg néha az anyja, én legfeljebb a hátuk mögé ülök le nézni, mi történik. Elég jópofa dolog, mostanában tényleg mindenki erről beszél, és hallani különféle jóslatokat is, de szerintem nem lehet tudni mivé fejlődik. Valószínűleg a technikai haladás még nem ért véget, tartogat esetleg meglepetéseket is; lehetséges, hogy vissza fogunk térni a Hold előtti korszakba, amikor az embernek még volt egy harmadik szeme – ahogy a Sziriat oszlopai-ban (Várkonyi Nándor könyve) olvasható – a homloka közepén, és a kommunikáció ennek segítségével folyt. Nem véletlen, hogy sok fantaszta kedvenc témája a harmadik szem, sőt azt hiszem van egy magyar fantaszta magazin is ezzel a címmel. Szóval még az is elképzelhető, hogy előbb-utóbb valami ehhez hasonló szerkentyűt találnak ki...
- Rádiótelefonba integrált PC, internet, videokamera – már csak le kell kicsinyíteni... Ezek szerint megint csak az történik, hogy az ember elveszett isteni képességeit próbálja pótolni gépekkel? Nem tudunk repülni: csinálunk repülőgépet, nem tudunk gondolat-átvinni: kitaláljuk az internetet.
- Isteni képességek? Ebben én nem hiszek; vallva ugyanazt, amit a Heller Ági vall: hogy arról a kérdésről, van-e valaki fölöttünk – mondjuk a Teremtő vagy az Örökkévaló – nem érdemes vitát nyitni, mert bizonyítani nem lehet, csak hinni. Én speciel nem hiszek; kicsit bánom is, hogy nem vagyok istenhívő, mert az olyan megnyugtató lehet... A szkeptikusok azt szokták mondani: ha a világot tényleg teremtette valaki, akkor az rettentő rosszindulatú lehet.
- Az internet bizonyíthatóan itt van és nyomul – szemmel láthatóan átformálja a világot. Vajon ez hova vezet?
- Nostradamus jóslatait több száz éve értelmezik újra és újra; Hitler még a bunkerben is megkérdezte saját elemzőjét, aki azt olvasta ki számára, hogy győzni fog... Mint tudjuk, ez nem jött be; mint ahogy legutóbb Torgyánnak se jött be, amikor Deutch Tamással ott ült a Fradi-MTK meccsen, és megjósolta a Fradi győzelmét. Szóval jósolni nem érdemes, mert a fene tudja mi lesz. Volt nekem egy gimnáziumi osztálytársam – grófgyerek, úgynevezett szegény gróf, mert nem voltak már nagybirtokaik – aki rövidhullámú rádióamatőrködött. Néha elmentem hozzá, mert a harmincas években fantasztikus dolog volt, hogy a pofa Dél-Amerikával kommunikál, persze serényen nyomkodva még az ősi Morse-jeleket. Ennek az úrnak külön szobája volt, teljesen telepakolva hatalmas csöves erősítőkkel – ehhez képest ma hol tartunk? Ki tudta volna akkor megjósolni az internetet?
- Azért valamit sejt, ha most mégis próbálkozik a billentyűzettel...
- Nem is tudom miért teszem! Szoktam leadni írásokat szerkesztőségeknek, sokszor úgy, hogy a kéziratot átfaxolom – még elfogadják. Máskor Zsuzsi, a feleségem, vagy a gyerek beírja a gépbe, ha muszáj; de a kézírás lemásolásához nagy figyelem kell, hiszen az első oldal még eléggé kiírt, aztán tíz után már fellazul. Gondoltam, miután már tényleg mindenki ezzel a varázsgéppel ír, én is megpróbálom – nagyjából ennyi a kapcsolatom a technikával; inkább a feleségem a nagy barkácsoló és technikus.
- A film azért mégiscsak technikát használó művészet.
- Ha művészet egyáltalán; ma már egyre kevésbé az... A technika csak bizonyos mértékig tartozik az úgynevezett rendezőre; ma rendező az lesz, aki meg tudja szervezni magának a pénzt, a kádári korban csak az lehetett, aki főiskolát végzett. Ott is tanítanak valamennyi technikát, de amikor én egyszer Amerikában, a Harvardon tanítottam – mások mondták, hogy tanítok –, azzal kezdtem: a rendezést nem lehet oktatni; ki lehet gyakorolni, el lehet lesni, vagy lopni másoktól, de tanulni és tanítani nem. Annyira kell nekem a technika, mint a cipőgyárosnak – ha van még ilyen –, vagy a főmenedzsernek, aki bizonyára tudja, hogy van a talp meg a felsőrész, de valószínűleg azt már nem tudja egész pontosan, amit a tűzők vagy a talpkészítők tudnak – ennyire kell a rendezőnek is a technikához érteni, mint a cipőmenedzsernek a cipőgyártáshoz.
- Az ezredvég technikai szempontból azért rengeteg változást hozott; elég arra gondolni: néhány ezer forintból is lehet „filmet” csinálni, hiszen a videotechnika – nem beszélve a digitálisról – nagyon olcsó.
- Nana! Film alatt a negatívra készült és perforált filmet értjük, a mozgókép szélesebb fogalom, bár nem minden nyelv különbözteti meg a kettőt; tehát a film negatívra készült mozgógép. Mozgóképet tényleg bárki készíthet, de a legjobb digitális kamerával sem lehet nagy hollywoodi filmet csinálni. Mondjuk a Joe Black-et nem lehet megcsinálni vele, azon rögtön látszik, hogy olyan anyagra készült, ami őrzi a képet; a viszonylagos örökkévalósághoz egyelőre még negatív kell.
- Mégis a legutóbbi Filmszemlén bemutatott 23 játékfilmből 7 vagy 8 készült negatívra, a többit videotechnikával forgatták.
- Meg is kérdezik sokan, hogy miért film, ha Betára készült! Persze... mozgókép. Valamelyik francia kolléga – most nem jut eszembe, ki – mondta: a film akkor lesz művészet, ha olyan lesz mint a töltőtoll. Amíg az emberiség nagy része analfabéta volt, addig lehetett azt hinni: a költővé váláshoz elég megtanulni írni-olvasni – ma már tudjuk, nem így van. Amatőr költők sokszor elküldik nekem a versesköteteiket – nem mindig tudom megállapítani mennyire jók; de ha megnézek öt percet egy filmből, nagy valószínűséggel megmondom, érdemes-e végignézni. A modern technika flott írást tett lehetővé mozgóképben is, de azért ettől még nem lett mindenki filmrendező, akinek van egy kamerája. Ráadásul mondjuk egy Greenaway-film elképzelhetetlen Video 8-on; még a tévében is látszik a különbség a videó és a nemes negatív között. Igaz, a technikai különbség nem feltétlenül jelent különbséget... – most mondjak valami patetikust? – a közlés mélységére, vagy érdekességére vonatkozóan. A mai nézőt a tévéreklámok, az MTV hozzászoktatta egy csomó technikai újdonsághoz: a montázstechnikához, az újfajta kameramozgásokhoz – ez kétségtelenül hat a rendezőkre is; nézed Woody Allen újabb filmjeit, ahol Carlo Di Palma az operatőr, és látod: a kamera ide-oda mozog, kaszál – természetesnek tűnik; de amit Woody Allen mondani akar, nem változott.
- A huszadik században, ezen belül is az utóbbi évtizedben nagyon átalakult a világ. Mostanában mégis csak az információs forradalomról, az internetről beszélünk, nem azokról a talán sokkal átfogóbb változásokról, melyek az élet egyéb területein – kultúra, politika, tudomány, emberi kapcsolatok stb. – történtek, azért nagyrészt függetlenül a számítástechnikától.
- Keveset beszélünk, keveset beszéltetnek és keveset beszélnek! Nem tudom mikor hagytam abba a többes szám első személyt; nem mi, hanem ők – ők beszélnek arról, hogy mi, nem én csinálom, semmi közöm azokhoz, akik azt mondják: mi. Nem mi beszélünk az internetről, nem mi beszélünk a technikáról, hanem azok, akik minket manipulálnak, hogy csak a technikával foglalkozzunk. Amíg kétpólusú volt a világ, fontos volt a kultúra is. A bolsik – akiket mostanában szívesen összekevernek a nácikkal, pedig Auschwitz nem volt ugyanaz, mint a Gulag – modernizációs tervet akartak végrehajtani, de úgy hajtották végre, mintha nácik lennének. Azt mondták: az emberiség összes haladó törekvését magukévá teszik és kiteljesítik; kultúramániások voltak – akkor is, ha kultúrán azt értették, amit ők tartanak annak –, és érdekes módon egy csomó entellektüelt maguk mellé tudtak állítani. Ennek következtében a másik pólus, az amerikai érdekszféra is azt kiáltotta: kultúra! Ők is maguk mellé állítottak entellektüeleket. Fontos volt, mit mond egy értelmiségi, hogy nyilatkozik, mit ír alá – mindkét oldalon. Miután egypólusú lett a világ, már tisztán csak arról van szó, ki mennyit fogyaszt, hogy profitál; a hatalomnak többé nincs szüksége arra, hogy a kultúrát, mint védőpajzsot, maga elé tolja. Ma is jönnek, hogy írjam alá ezt vagy azt, és pontosan tudom, hogy még ki fog aláírni, és azt is, hogy a másik oldalon ki ír alá – csakhogy ez már senkit sem érdekel.
- Ezek szerint a technikai fejlődés mindig csak a profitot szolgálja, és a kultúrát, a társadalmi fejlődést soha?
- Ez függ attól, hogy hányadik generációs a profittermelő és a politikus nemzedék. Itt van jelentősége valamilyen társadalmi szerveződésnek, mondjuk az államnak; ugyanis az állam előírhatja a multinak, hogy a profit valahány százalékát kultúrára kell áldozni – persze nem szó szerint, hanem elegáns módon. Mondok példát: amikor a hatvanas években az amerikai film haldoklott – mert a nouvelle vogue, az európai film, meg a szerzői film betette a lábát és keresztbe tett Hollywoodnak –, akkor azt mondta az állam: ha valaki a filmiparba fektet, a pénzt leírhatja az adóból; tehát nem az adóalapból, hanem közvetlenül az adóból! Ezzel újra megteremtették az amerikai film gazdasági alapját – az eredmény közismert.
- Lehet, hogy egyszer csak ráun az emberiség a technikai burjánzásra és más utat választ?
- Nem kell illúziókba ringatni magunkat, az emberiség nem un rá semmire, nincs abban a helyzetben. Más kérdés, ha azok, akik az emberiséget így van úgy uralják, irányítják: a császárok, vagy a multik vezérei unnak rá valamire... De nem unnak rá, nem erről van szó: ha rájönnek, hogy valami nem hoz már profitot, akkor változtatnak. Itt sem lehet a mi-t használni, mert ha én unok rá bármire, az nem jelent semmit, de ha a Microsoft elnöke un rá – mert rákényszerül –, az más kérdés.
- Tehát az internet sem egy belső, öröktől meglévő emberi igénynek köszönheti a sikerét, hanem annak, hogy valakiknek érdeke, hogy sikeres legyen?
- Gondolom, mikor az első bocskort megcsinálta valaki, nem azért tette, mert filozófiailag kikövetkeztette, hogy neki – és másoknak – az tetszeni fog, hanem rájött: a homokban jobb bocskorban járni, mint mezítláb; aztán kiderült: elég neki csak bocskort csinálni, és nem kell mondjuk kecskét tenyésztenie, mert a kecskét odahozzák egy pár bocskorért. Mindaddig viszonylag privilegizált helyzetet élvezhetett, amíg mások is meg nem tanultak bocskort készíteni; a privilégiumok fenntartásához valami újat kellett kitalálnia. Az információs társadalom is új privilégiumokat hozott létre, de a tábor ismét egyre szélesedik: ahogy annak idején megtanultak olvasni az emberek, most megtanulják használni a számítógépet, ami egyre olcsóbb és hozzáférhetőbb lesz. De hiába tanult meg az ember írni-olvasni, sok minden nem változott; mindig van valami, ami egy adott fejlődési iránynak gátat szab. Az információs társadalom növekedése talán a közvetítő nyelv, a modern latin, azaz az angol miatt fog megrekedni. Meddig használható ez a nyelv, mi fog gátat szabni neki? A mandarin, a szuahéli, a japán? Nem volt még olyan virágzás a történelemben, amit hanyatlás ne követett volna.
- Többet tudunk-e a világról a számítógép által, és többet fogunk-e tudni a jövő évezredben, vagy továbbra is igaz, hogy csak a művészet képes hiteles válaszokat adni?
- Kedvenc fizikusaim azt mondják: ha a világot tényleg teremtette valaki, akkor valószínűleg olyan jelrendszert használt, hogy ne lehessen megfejteni. A művészet is csak keresi a végső válaszokat, de valószínűleg egyvalamit soha nem fog az ember megtudni: hogy mi végre vagyunk a földön.
- Ezért, hogy utolsó filmjében végig nagyon keményen gúnyolódik, viccel a halállal?
- Hát lehet a halállal másképpen bánni...?
(Az interjú nyomtatásban az Internet Kalauz 1999. áprilisi számában jelent meg, a Finálév sorozatban.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése