Kezdettől fogva szkeptikus vagyok a távközlési liberalizációval kapcsolatban: egyrészt sosem hittem azoknak, akik a Matáv apokaliptikus összeomlását és az alternatív szolgáltatók robbanásszerű virágzásával kísért hatalmas tarifacsökkenést látták előre; másrészt azt illetően is bizonytalan voltam, hogy kell-e ez nekünk. Félreértés ne essék: gazdasági szemléletem teljes mértékben liberális, hiszek a piaci versenyben és nem gondolom, hogy a világ attól lenne szebb, ha egy kivételével az összes hamburgert betiltanák - vagy netán ugyanezt tennék az operációs rendszerekkel. Viszont azt nem hiszem, hogy a távközlés egyértelműen piaci kérdés lenne - és mintha ezt némileg alátámasztanák a távközlési liberalizációt követően lezajlott európai folyamatok.
Amikor a nyugati országokban - látván, mennyire nem probléma a telefon a tökéletesen liberalizált piacú Amerikában - elhatározták, hogy fel kell számolni a telefonos cégek monopolhelyzetét, Magyarországon még ott tartottunk, hogy el kell adni az állami tulajdonban lévő Matávot, ezzel teremtve meg a távközlési infrastruktúra terén hihetetlen elmaradásokkal küzdő ország számára a fejlődés lehetőségét. A mai tizenévesek számára egy bomlott agy fantazmagóriájának tűnik, ha azt mondom: a Balaton egyik legkedveltebb nyaralóvárosát, a májustól szeptemberig külföldiekkel telezsúfolt Keszthelyt, csak 1993-ban (!) kapcsolták be a távhívó hálózatba. Ez azt jelenti, hogy addig csak úgy lehetett másik városból Keszthelyre és Keszthelyről másik városba telefonálni, hogy az ember felhívta a központot és bemondta a telefonos kisasszonynak a hívandó számot. Ideiglenes megoldásként néhány olyan telefonfülkét szereltek fel a városban, amelyek alkalmasak voltak a távhívásra (azaz lehetett rajtuk 06-ot tárcsázni, mert még egyszer mondom, hogy mindenki felfogja a felfoghatatlant: egy átlagos készüléken a 06 után foglalt jelzés következett!), ezek előtt aztán nyári estéken néha több száz emberből álló sor kígyózott! A dolog további abszurditása, hogy e telefonok úgy létezhettek, hogy a győri, majd később a zalaegerszegi távközlési hálózatba voltak bekötve (mert ott volt legközelebb távhívó-központ), azaz ha egy gyanútlan, és a magyar telefonhelyzet nyalánkságait nem ismerő járókelő betért egy ilyen telefonfülkébe, hogy taxit hívjon, akkor bizony a helyi taxi telefonszámának tárcsázása után a győri vagy zalaegerszegi taxiállomás jelentkezett! Csak hogy el tudjuk helyezni fejünkben az időpontot: mindez három évvel a rendszerváltás után, és egy (!) évvel a Pannon GSM és a Westel indulása előtt ért véget! És úgy érhetett véget, hogy a halál csóró magyar állam eladta a telefoncéget a gaz kapitalistáknak, akiknek egyrészt volt annyi eszük, hogy ki tudták számolni, mennyi idő alatt térül meg a hálózatfejlesztésbe fektetett nem kevés pénz (baromi gyorsan megtérült, mert az emberek - velem együtt - a sok éves éheztetés után euforikusan telefonáltak), másrészt pénzük is volt hozzá, amit be lehetett fektetni. Utólag persze okoskodhatunk, hogy vehettünk volna fel hitelt és mi is megcsinálhattuk volna ugyanazt, amit a gaz kapitalisták, de aki csak öt percet élt a működő szocializmusban, tudja, hogy előbb emigrál Csurka Izraelbe, minthogy egy szocialista nagyvállalatból kapitalista nagyvállalat váljon - kapitalista tulajdonosok nélkül. (Még így is beletelt néhány évbe, amíg úgy érezhette az ember, nem neki tesznek szívességet, amikor telefonvonalat rendel egy pedagógus fél évi bérét meghaladó összegért.)
A távközlési liberalizáció és privatizáció kiötlői két dologgal nem számol(hat)tak: a mobiltelefonnal és az internettel. 1994-ben, amikor azt hiszem, olyan 40-50 Ft körül volt egy liter benzin ára, százezer forintért lehetett - a féltégla méretű 60-as Westelhez képest aprócska és hipermodern - GSM mobiltelefont vásárolni, és a legbátrabb elemzők 2000-re jósolták a százezres előfizetői szám átlépését. A tévedés mértéke némileg meghaladja a hibahatárt: még a lottószámokat is könnyebben el lehet találni. (Ennek ellenére nem hallottam, hogy tömegesen jelentkeztek volna utcaseprőnek egykori elemzők.) Ma olcsóbb egy mobil kártyával, mint egy tank benzin, így a vezetékes telefon lassan de biztosan fölöslegessé vált… Volna, ha nem jön segítségére az internet. A saját adataim egyelőre nyilván nem jellemzik a teljes hazai populációt, de tény: a havi telefonszámlámnak mindössze 5-10%-a származik beszélgetési díjból - a többi internethasználat.
A Matáv szeret úgy csinálni, mintha az internetező társadalom nyomására vezette volna be a kedvezményeket; valójában csak matekozott egy kicsit, és rájött, ha a hagyományos távközlésnek nincs jövője, akkor az új irányok felé kell nyomulni. Megvette hát a Westelt és beetette az internetezőket. A McDonald’s-ban sem azért osztogatnak ám lufit meg zászlócskát a gyerekeknek, mert a hazai lufi- és zászlóipart akarják támogatni, hanem hogy a gyerek még napok múlva is emlékezzen, hogy hol ette az amúgy egyszerű halandó számára megkülönböztethetetlen hamburgert. (A perek elkerülése érdekében megjegyzem, egy hozzáértő hamburger-ínyenc természetesen már messziről meg tudja különböztetni az összes, itt fel nem sorolt, de egytől-egyig kitűnő hamburgert.) A Matáv 150 forintos zászlócskáját és Mindenkinek lufikáját lobogtatva nem tett mást, mint ifjak és idősek tízezreit szedte rá, hogy vegyen számítógépet, vagy ennek megléte esetén még modemet hozzá (meg RAM-okat és egyebet), fizessen elő az internetre, kóstoljon bele, szokjon hozzá, és mivel már hatszáz helyen regisztrálta magát, lemondta az összes újság-előfizetését és kitanulta az internetezés összes trükkjét, legyen számára NÉLKÜLÖZHETETLEN. Most, hogy eljött a liberalizáció várt vagy kevésbé várt pillanata, végre lehet aratni. Kedves 12 év fölötti olvasóim: kaptak Önök lufit mostanában a hamburger mellé? Na ugye! Hát akkor meg minek kéne 150 forintos kedvezmény, ha már megvan a modem, és muszáj internetezni?
Az összes olyan tarifaemelés ellen tiltakozó internetezőt, aki rendelkezik Matáv részvénnyel is (és netán ráadásul a mai árfolyamnál valamivel többért vette) arra kérem, gondolkozzon el rajta, mit vár a Matávtól, mint részvényes! A Matáv csak a dolgát teszi: maximalizálja a profitot. Straub Eleket és társait azért fizetik, hogy ilyen, internetező szemmel szemétségnek tűnő dolgokat találjanak ki, és az összes zsebünkből kiszedhető pénzt kiszedjék a zsebünkből. (Az most lényegtelen, hogy a lépés valószínűleg még mindig korai, és hasznosabb volna a „beetetés” időszakát megnyújtani, mert a lényeg változatlan: azt kell a piacból kiszedni, amit az megfizet.)
A kedvezmények megszűntetésének bejelentését követő tiltakozás primer reakcióként érthető, de - hosszú távon legalábbis - nem vezet semmire. Lehet, hogy a nagy felháborodás, a politikai nyomás és a sajtó támadásai hatására a Matáv ismét elhalasztja az intézkedést, de alapvető szándékáról, a profitszerzésről, a büdös életben nem fog lemondani - és ezért senki sem szólhatja meg! Az megint csak naiv vágyálom, hogy majd a liberalizáció megoldja a kérdést, és lenyomja az árakat: tessék megnézni, mi történt ott, ahol tényleg lenyomta az árakat! Van egy rakás telefoncég, akik addig versengtek, hogy már vonszolni is alig bírják magukat. Persze a telefonáló jól járt, mert kevesebbet fizetett. Halkan hozzáteszem: most. De a folytatásra két lehetőség van: a cégek vagy szépen megkötik a maguk kis alkuit a háttérben, és hosszú távon visszaszerzik az elveszett profitot, vagy bezárnak. A versenyben akárhányan véreznek el, azt végső soron a nemzetgazdaság fizeti meg - azaz mi. (Mert aki tönkremegy, nem fizeti ki az adókat, a béreket, az eszközei elértéktelenednek, kukába kerülnek, nem adnak munkát és nem termelnek pénzt, ezáltal adót… stb. A kör bezárul.)
Mindez egyszerűen azért van, mert a távközlés drága dolog. Amerikában elég nagy a piac ahhoz, hogy sok cég sok drótja és eszköze hálózza be az országot, de ehhez már nemhogy Magyarország kicsi, de még Németország sem bizonyult elég nagynak. Ahhoz, hogy megválaszthassam, kin keresztül telefonálok, az alternatív szolgáltatóknak is oda kell rakniuk a maguk cuccait, és ráadásul ezt még közölniük is kell velem. Ez a közlés, amit tetszetősen marketingkommunikációnak hívnak, még egyszer annyiba kerül, mint maguk az eszközök. És ugye senki nem képzeli, hogy ezeket a plusz költségeket majd a Máltai Szeretetszolgálat fogja megfizetni… A liberalizált távközlés tehát végső soron több pénzbe kerül. Lehet, hogy egy-egy alkalommal úgy érezhetnénk, olcsóbban telefonáltunk, de összességében ugyanannyi beszélgetésért mégis valahogy többet kéne majd fizetnünk.
Demszky Gábor az előző 150 Ft-os balhé alkalmával azt mondta, a kedvezmény megszűntetése olyan, mintha felszednénk az M1 autópályát Győr és Budapest között. A hasonlat kitűnő, de ha továbbgondoljuk, akkor a távközlés liberalizációja meg olyan, mintha úgy akarnánk elérni az autópályadíj csökkenését, hogy megengednénk, bárki építsen egy másikat az M1 mellé. A mobil távközlés nem igényel drótokat, és ma már, amikor a mobilszolgáltatók reklámjaiból egyértelműen látszik, hogy lassan már csak az óvodásoknak lehet új telefont eladni, valószínűleg nem túlzás azt mondani: a telefon, mint a beszédalapú távkommunikáció eszköze, többé nem elérhetetlen. A drótok fokozatosan adatátviteli hálózatokká változnak, és mivel Magyarország internet-ellátottsága az ország fejlődésének egyik kulcsa (ezt szerencsére senki nem vitatja), a drótok ügye többé nem piaci, hanem stratégiai kérdés. És ennek megoldását nem a Matávtól, vagy bármely másik piaci szereplőtől kell várni. A Római Birodalomban sem a kereskedők karavánjai építették az utakat - legfeljebb kitaposták. A császár meg kiköveztette.
(Nyomtatásban megjelent az Internet Kalauz 2002. májusi számában.)