Kivételesen nem e-kereskedelemről írok, bár a probléma gyökerei azonosak azokkal a témákkal, amikkel e-kereskedelem kapcsán is foglalkozom. Alábbi soraim esetleg sokakban megütközést keltenek, felháborodott hozzászólásoktól sem leszek meglepődve, ezért előre szeretném kijelenteni: amit írok, nem kinyilatkoztatás, nem abszolút igazság, csak a jelenlegi helyzet egy másik oldalról történő, vállaltan egyoldalú megvilágítása. Ahogy Hermann Hesse írta:
"az igazságot csak úgy lehet kimondani, szavakban megformálni, ha sarkítva van. Sarkítva van minden, amit gondolatokba lehet formálni és szavakban kimondani, és minden sarkított féligazság nélkülözi a teljességet, a kerekséget, az egységet." (Hermann Hesse:
Sziddhárta, Kászonyi Ágota fordítása)
2005-ben vettem fel forint alapú lakáshitelt. A törlesztőrészletem azóta változatlan, a tőkeösszeg nagyjából felét már kifizettem, még 4 év van vissza. 2015. júliusában befizetem az utolsó részletet, várhatóan akkor is a jelenlegivel nagyjából azonos összeget, és a hitelemet lezárhatom.
Manapság több százezer, svájci frankban eladósodott honfitársam számára én vagyok az egyik legirigyeltebb ember. 2005-ben viszont ugyanez a több százezer honfitársam komplett hülyének nézett volna. Miért is?
Deviza- vagy forinthitel?
Amikor a hitelfelvételen gondolkodtam, számos hitelajánlat közül tudtam választani. A legtöbb bank
forintalapú hitelajánlatot csak külön kérésre adott, alapértelmezésben mindenki a svájci frank és euróalapú hiteleket nyomatta. Teljesen azonos paraméterek (hitelösszeg, futamidő) mellett a forintalapú hitel havi törlesztőrészlete akkor
35%-kal volt több, mint a CHF hitelé (az árfolyam 165 Ft körül mozgott). Akkortájt számos ismerősöm kérdezte, mit tanácsolok, milyen hitelt vegyenek fel. Mindenkinek azt válaszoltam, hogy ahelyett, hogy
kizárólag a havi törlesztőrészlet nagyságát nézi, a következő paraméterek szerint döntsön:
- futamidő: ha az több, mint 2-3 év, akkor válasszon mindenképpen forinthitelt
- saját rész: akár autóról, akár ingatlanról van szó, semmiképpen ne vegyen fel hitelt 50% finanszírozás felett, de inkább a 40%-os plafon az ajánlott. Ezen belül a futamidő és a finanszírozott rész aránya pedig úgy függ össze, hogy minél hosszabb futamidőre és minél nagyobb arányú hitelre van szüksége, annál inkább válassza a forinthitelt.
- havi törlesztőrészlet nagysága: az minél nagyobb a jövedelméhez képest, annál inkább válassza a forinthitelt, hiszen annál nagyobb a kitettsége. Általánosságban pedig ne vegyen fel olyan hitelt, amelynek a törlesztőrészlete nagyobb, mint a nettó jövedelmének 20-25%-a. (Persze az összes törlesztést figyelembe véve, ha van másik hitele is.)
- kamat és árfolyamkockázat: a legalacsonyabb kamatot egy időben a japán jen, illetve általában a svájci frank alapú hitelek után kellett fizetni, a legmagasabbat pedig a forinthitelek után. Viszont az árfolyamkockázat a forinthitel esetében nem létezik, a többinél pedig - lényegében mindegy, hogy milyen mértékben - igen. Az árfolyamkockázatra egy általános szabály mondható: mindenki abban a pénznemben adósodjon el, amelyben (vagy amely alapján) a fizetését kapja.
- teljes finanszírozási költség: a bankok saját szabályzatától, gyakorlatától, illetve a hitel paramétereitől függően különböző egyéb költségek merülnek fel a hitelfelvételkor. Szerződéskötési díj majdnem mindenhol van, ma már a szerződést is mindig közokiratba foglalják, aminek költségét a hitelfelvevőnek kell állnia, és ezeken felül még lehetnek különböző kockázati felárak: biztosítási díj, orvosi vizsgálatok költségei, szakértői díjak (pl. ingatlanbecslő) stb. (Ezek a tételek összesen akár a teljes hitel 5-8%-át is kitehetik!)
A saját hitelfelvételemkor
az összes fent sorolt szempontot figyelembe véve döntöttem
az akkori szinten drágának tűnő, a CHF-hez képest 35%-kal magasabb törlesztésű, forintalapú hitel mellett. A döntésben két szempont kiemelt szerepet játszott: az egyik a teljes finanszírozási költség (a hitelfelvétellel járó összes költség több mint egy évre
fedezte a törlesztőrészletbeli különbséget), a másik az árfolyamkockázat.
Ennek mértékét nem vizsgáltam, megelégedtem azzal, hogy van. Cseppet sem hatott rám a bankok grafikonja, miszerint a CHF árfolyama
x évre visszamenőleg miként alakult.
Az árfolyamok esetében a múltbeli adatok pont annyira használhatók, mintha a lottóhúzások eredményei alapján azokat a számokat fogadnám meg, amik az elmúlt 50 évben legtöbbször nyertek.
Mekkora valójában az árfolyamkockázat?
A devizaalapú hitelezés legnagyobb kockázata nem az, hogy a törlesztőrészletünk nagysága a devizaárfolyamtól függ, ugyanis ez már csak annak következménye, hogy
devizában tartozunk a banknak - és a kockázatot valójában ez növeli meg nagymértékben. A dolgot a következőképpen kell elképzelni: kölcsönkértünk a banktól mondjuk 1,6 millió forintot, a bank pedig kölcsönadott nekünk 10 ezer svájci frankot, amit beváltott nekünk forintra és úgy adta oda. De a továbbiakban mi
nem 1,6 millió forinttal, hanem 10 ezer frankkal tartozunk, tehát ha a frank árfolyama 160 Ft-ról 260 Ft-ra nő, akkor a tartozásunk összege forintban 1,6 millióról 2,6 millió forintra emelkedik. Magyarul
az árfolyamkockázatot nem csak a havi törlesztőrészletre, hanem a hitel és annak kamatai teljes összegére futjuk, minden pillanatban! Ez teljes mértékben elviheti a kamatnyereségünket is, hiszen hiába fizetünk kisebb kamatot a CHF után, ha ugyanannak az eredeti tőkeösszegnek a nagysága CHF-alapról forintra átszámolva 1 millió forintot nőtt, miközben a forintban felvett hitel nagysága semmit sem változott. (Természetesen a valóság ennél azért bonyolultabb, hiszen közben törlesztünk is, és törlesztésen belül a kamat és a tőke aránya is eltér, pénznemtől és banktól függően. A hitel paraméterei tehát jelentősen tudják változtatni a kockázat mértékét, sőt, akár sokan nyerhettek is a devizahitelen, ha időben kifizették.)
Ki a hibás?
A közhangulat - a törlesztési problémákkal küzdők körében legalábbis biztosan - az, hogy a kialakult helyzetért elsősorban a
bankok hibásak. Ha ezt a kijelentést úgy pontosítjuk, hogy nem a bankok, hanem
a pénzügyi rendszer a hibás, akkor részben egyet is tudok vele érteni. A baj csak az, hogy a pénzügyi rendszer
emberi kreálmány, sok évszázad alatt alakult ki olyanra, amilyen, számos krízist élt meg, sokszor megkérdőjelezték, aminek következtében sokat is változott, de azért megmaradt. Annak a megállapításnak tehát, hogy a pénzügyi rendszer a hibás, nagyjából annyi értelme van, mint ha azt mondjuk, a sok közlekedési balesetért az autóközlekedés a hibás. (Az viszont biztosan igaz: ha valaki kockázatosan vezet, könnyen összetörheti magát.)
A bank csak azt csinálta, ami a dolga: forgatta a pénzt. Pontosan ezt várjuk tőle mi is, mint ügyfelek: ha betesszük a pénzünket, akkor
szeretnénk visszakapni, minél több kamattal; ha pedig pénzre van szükségünk, elvárjuk, hogy
tudjon kölcsönadni. A bank nem karitatív intézmény, tehát ha pénzt ad, azért több kamatot kér, mint amennyit a mi pénzünkért fizet. Ha nem így lenne, mindenki hitelt venne fel, majd betenné a bankba kamatozni. Ugye nem kell egy
Soros Györgynek lenni ahhoz, hogy átlássuk: ez így nem működik?!
A bankokkal szembeni másik vád úgy hangzik: kedvező hitelajánlataikkal serkentették a hitelfelvételi kedvet,
belehajszolták a lakosságot - és nem utolsósorban az önkormányzatokat - az
olcsó devizahitelek felvételébe. Ugyanakkor
elfelejtették az ügyfelekkel közölni az árfolyamváltozással járó kockázatot. Nos, ez valóban igaz: a reklámoktól az ügyintézőkig, hiteltanácsadókig
mindenki azt erősítette, hogy csak devizahitelt van értelme felvenni. Szerintem viszont ez
normális piaci jelenség, legfeljebb a pénzügyek területén még nem szoktunk hozzá. Talán nem ugyanezt teszi mindenki, aki hajnövesztőszert, azonnali fogyást ígérő gezemicét vagy potencianövelő tablettát árul? Tessék végiglapozni a hirdetési újságokat!
A különbség ott van, hogy épeszű ember nem dől be ezeknek, miközben az örök időkig tartó 150 forintos franknak meg bedőlt. Itt lehetne szerepe a szabályozásnak, csakhogy ez megint kétélű dolog. Pontosan emlékszem rá, hogy amikor az első válságjelek mutatkoztak és a bankok megszigorították a hitelképesség-vizsgálatot, illetve kezdték visszaszorítani a kockázatos devizákban való hitelezést, rögtön megjelentek a zúgolódó hangok, amiknek a lényege röviden az volt: a
szemét bankok most meg nem adnak pénzt!
Arról se tessék megfeledkezni:
a bankok is mi vagyunk! Mert
ezt a válságot nem csak a néhány tucat bankár okozta, hanem az a több ezer ügyintéző, üzletkötő és kockázatelemző is, akik szent meggyőződéssel hirdették, hogy a legjobb dolog a világon a CHF-hitel. Amikor 2005-ben felvettem a forinthitelemet, akkor ezt végül egy kis vidéki takarékszövetkezetnél tettem, ugyanis nekik nem volt más a kínálatukban, így aztán megbecsülték a
ritka madarat. A nagybankok egyszerűen nem foglalkoztak velem azon a szinten, ahogy elvártam volna, mert
nem volt a figyelmük fókuszában a forinthitel; ráadásul valószínűleg
az üzletkötőnek járó jutalék is jóval alacsonyabb volt, mint a devizahiteleknél - tehát amikor látta, hogy számára felfoghatatlan módon ragaszkodom a forintalapú hitelhez, többé nem voltam fontos számára, nem hívott vissza, nem küldte el, amit ígért stb.
Végül egy másik, legalább nem a bankokat - vagy valaki mást - okoló kifogás, hogy 4-5 évvel ezelőtt nem lehetett előre látni a frank ilyen mértékű erősödését. Oké, elfogadom: nem lehetett látni. Ahogy az esetleges gyengülését sem lehetett látni! Ezt hívják kockázatnak, hogy nem lehet előre látni, mi lesz.
Ha most 80 Ft lenne a CHF árfolyama, eszébe jutna valakinek, hogy megsegítse a forinthiteleseket? Pedig akkor mi lennénk bukóban...
Szerintem a baj fő oka, hogy
a magyar lakosság vészesen műveletlen üzletileg. A számokhoz érteni gyanús dolog, kockázatot elemezni, táblázatokat készíteni a könyvelők hóbortja, a bankok mind szemetek és az ellenségeink, ami egyébként marha vicces, mert érdekelne, miből prosperált volna az elmúlt évtizedben az építőipar és az ingatlanszektor, ha nem a bankok pénzéből. Mindez oda vezethető vissza, hogy
20 év nem volt elég ahhoz, hogy megtanuljuk a kapitalizmust. Az iskolában semmi ilyesmiről nincs szó, a gyerek otthon és a tévében is azt hallja, hogy
szemét bankok, és egyáltalán nem ciki a matekhoz hülyének lenni, sőt: humánértelmiségi körökben egyenesen sikk.
A racionális üzleti gondolkodás hiánya átitatja a mindennapokat, saját munkámban is rendszeresen találkozom vele. Sok vállalkozó a legegyszerűbb matematikai műveleteket sem végzi el, mielőtt belekezdene valamibe. Akkor meg mit várunk azoktól, akiknek a munkájukhoz nincs is szükségük efféle tudásra?
Mindenesetre ha kevesen is, de azért akadtak páran rajtam kívül is, akik a devizahitelek minden vonzereje ellenére a drága, de kockázatmentes forinthitelt választották. Valljuk be, ez jelentős mértékben aláássa az összes olyan érvelést, ami szerint mindenki más hibás, csak azok nem, akik a hiteleket felvették.
Segítsük-e meg a devizahiteleseket?
Erre a kérdésre nem tudok válaszolni, mert
ez már nem üzleti kérdés. De a válasz megkereséséhez javaslom még megvizsgálni az alábbi két kérdést:
- Mi lesz azzal az összeggel, amit a devizahitelesek a kedvező árfolyam idején nyertek a forinthitelhez képest?
- Mi lesz azzal az összeggel, amit a forinthitelesek az erős forint idején pluszban fizettek a devizahitelekhez képest?
Az is fontos kérdés továbbá, hogy
a segítséget ki finanszírozza. Az állam? Az államnak nincs pénze, csak az állampolgároknak, tehát ha az állam finanszírozza, akkor mi állampolgárok, mindannyian finanszírozzuk. Akkor a bankok? Oké, de miből? Ugye senki nem gondolja, hogy az összeg, amennyivel most több a törlesztés, az a bankok haszna? A bankok a devizás hitelkihelyezéseiket devizás ügyletekkel fedezték, azaz ők maguk is devizában adósodtak el annak érdekében, hogy kölcsön tudjanak adni. A devizahitelesek plusz költsége a bankok plusz költsége is.
Akkor mi a megoldás? Nem lehet erre a kérdésre általános választ adni. Aki még bírja fizetni a törlesztést, az legjobb, ha folytatja, hiszen ha most bármilyen módon felszámolja a hitelét, azzal mindenképpen realizálja az árfolyamveszteség teljes összegét. Amennyiben a CHF ismét gyengülni fog a forinthoz képest, az eddig elszenvedett veszteség akár még ki is egyenlítődhet, de mindenképpen enyhülhet.
A tanulságokat mindenképpen érdemes levonni. Főleg azt, hogy
elsősorban a saját józan paraszti eszünkben bízhatunk - az pedig legtöbbünknek van, csak használni kell. Visszatérve a már említett közlekedési példára: vannak utak, autók és közlekedési szabályok. Ezek nincsenek mindig összhangban egymással: például Magyarországon a KRESZ szerint legfeljebb 130 km/ó-val
szabad menni, az utak minősége alapján a legtöbb helyen ennyivel sem
lehetne - mégis a forgalomban lévő autók döntő többsége ennél jóval nagyobb sebességre is
képes. Az, hogy ez nem okoz folyamatosan tömegszerencsétlenségeket, úgy lehetséges, hogy
megtanultunk a lehetőségek, a képességek és a szabályok háromszögében egyensúlyozni. Ezt kéne tenni az élet más területein is, a pénzügyi kérdéseket is beleértve.
