Oldalak

2011. augusztus 30., kedd

Bejött a papírforma - Az e-kereskedelem forgalma 2010-ben

Régóta adós vagyok az e-kereskedelem számait bemutató tavalyi bejegyzésem folytatásával, s bár a 2010-re vonatkozó kutatási eredményeket már májusban megismerhették a VIII. Elektronikus Kereskedelem Konferencia résztvevői, a hivatalos közleményt csak ma adta ki a GKIeNET. Eszerint a webshopos elektronikus kereskedelem forgalma 2010-ben 133 milliárd forint volt, ami a teljes kiskereskedelmi forgalom 1,8%-a. A kereskedők várakozásai szerint 2011-re 155-160 milliárd forintos forgalom prognosztizálható. 2010-ben több mint 1,2 millióan vásároltak legalább egy alkalommal az interneten.

Az e-kereskedelem forgalma megfelel a várakozásoknak

A 133 milliárd forint egyébként teljesen megfelel a 2009-es kutatásban előrejelzett összegnek, ami azt mutatja, hogy főleg a nagyobb szereplők többsége pontosan látta előre a folyamatokat, és a korábban megszokott évi 50% fölötti növekedéshez képest most csak egyharmadost gondoltak reálisnak. Ha pedig 2011-et nézzük, akkor a növekedés további lassulását várja a piac, hiszen a legjobb esetben is csak 20%-os növekedésre számítanak a kutatásban megkérdezett kereskedők. Mindez azt mutatja: az e-kereskedelmi piac kezd telítődni, sem az értékesítői, sem a vásárlói oldalon nem várhatók olyan folyamatok, amik további, robbanásszerű növekedést tennének lehetővé. Ugyanakkor vélhetően tovább tisztul a piac és megmaradnak, sőt: tovább erősödnek a legnagyobb vezető szeplők, akiknél a forgalom jelentős része koncentrálódik. A lanyhuló lendület egyébként nem változtat azon a tényen, hogy az elektronikus kereskedelem továbbra is az egyetlen olyan szegmense a gazdaságnak, amely immár egy évtizede töretlenül és dinamikusan növekszik, és ezen a gazdasági válság sem változtatott.

A GKIeNET kutatásában idén először külön is megjelenítette az online aukciós piac átmenőforgalmát, aminek mintegy 28-30 milliárdos összegén a Vatera.hu 76%-os mértékben, a TeszVesz.hu pedig 18% erejéig osztozott, mindössze 6%-ot hagyva az egyéb szereplőknek. A Vaterától tudjuk, hogy átmenő forgalmának mintegy 60%-a fixáras, azaz kereskedői értékesítésből származik, így valójában az is a B2C e-kereskedelem körébe tartozik. Amit nem igazán lehet tudni, hogy vajon azok a kereskedők, akik saját webshoppal is rendelkeznek, a Vaterán keresztül bonyolított forgalmukat beleszámolták-e a kutatás során megadott forgalmi adataikba. Így van egy nagyjából 13-15 milliárd forintos összeg, ami valahol benne van az adatokban, csak nem tudni hol - a legjobb esetben hozzáadandó a 133 milliárdhoz.

Ami nem változott: a forgalom 91%-a a legnagyobbaknál keletkezik

Hosszú évek óta változatlan az eladói oldal felállása: a legfrissebb adatok szerint a forgalom 91%-át az áruházak 3%-a - nagyjából 90-100 webáruház - csinálja, ők azok, akiknek éves nettó árbevétele meghaladja a 100 millió forintot. A mintegy háromezer online kereskedőcég 76%-ának forgalma viszont nem éri el az évi 5 millió forintot sem - ennek okairól igen sokat írtam már ebben a blogban. (Lásd pl. a stratégia, üzleti terv és tudástár témaköröket.)

Szintén nem változott a legnépszerűbb kategóriák köre: a legnagyobb forgalmakat továbbra is az étel-ital és gasztro (készétel) szektorban, a számítástechnikai és az elektronikai termékek körében (háztartási gépektől a szórakoztató elektronikáig), továbbá a könyvek, újságok, magazinok, sportszerek és ruházati termékek eladásával csinálják. (Erről további részleteket ide kattintva talál.)

Változatlanul siralmas a helyzet a rendelések pénzügyi teljesítése terén: a forgalom közel 95%-át készpénzben a futárnál vagy a helyszínen (személyes átvétel) fizették ki, a maradéknak is csak kevesebb mint felét, azaz 2,3%-ot fizettek online bankkártyával, annak dacára, hogy ez a legbiztonságosabb fizetési forma. A banki átutalás (előreutalás) aránya 2,1%, a maradék néhány tized százalék pedig az egyéb fizetési módokat foglalja magában. A kártyás fizetésnél azért megjegyzendő két fontos dolog: egyrészt ezek az adatok csak az áruküldéssel járó, webshopos e-kereskedelemre vonatkoznak, az online szolgáltatásértékesítésre nem - ott nagyságrendekkel jobb az arány, miután igen sok területen (pl. repülőjegy-értékesítés) nincs, vagy alig van alternatíva; másrészt az e-kereskedőknek mintegy harmadánál érhető el egyáltalán a kártyás fizetés! Ahol tudnak a vevők bankkártyával fizetni, ott azért sokszor a forgalom 9-10%-át is eléri a kártyás fizetés aránya.

Az e-kereskedelem területén a tavalyi év közepétől megjelent új trend, a közösségi vásárlás jelentette a legnagyobb változást az utóbbi egy évben, az erre vonatkozó adatokról viszont külön bejegyzésekben számoltam be, ezeket ide kattintva olvashatja el.

2011. augusztus 11., csütörtök

Kockázatok és mellékhatások - Ki sajnálja a forinthiteleseket?

Kivételesen nem e-kereskedelemről írok, bár a probléma gyökerei azonosak azokkal a témákkal, amikkel e-kereskedelem kapcsán is foglalkozom. Alábbi soraim esetleg sokakban megütközést keltenek, felháborodott hozzászólásoktól sem leszek meglepődve, ezért előre szeretném kijelenteni: amit írok, nem kinyilatkoztatás, nem abszolút igazság, csak a jelenlegi helyzet egy másik oldalról történő, vállaltan egyoldalú megvilágítása. Ahogy Hermann Hesse írta: "az igazságot csak úgy lehet kimondani, szavakban megformálni, ha sarkítva van. Sarkítva van minden, amit gondolatokba lehet formálni és szavakban kimondani, és minden sarkított féligazság nélkülözi a teljességet, a kerekséget, az egységet." (Hermann Hesse: Sziddhárta, Kászonyi Ágota fordítása)

2005-ben vettem fel forint alapú lakáshitelt. A törlesztőrészletem azóta változatlan, a tőkeösszeg nagyjából felét már kifizettem, még 4 év van vissza. 2015. júliusában befizetem az utolsó részletet, várhatóan akkor is a jelenlegivel nagyjából azonos összeget, és a hitelemet lezárhatom. Manapság több százezer, svájci frankban eladósodott honfitársam számára én vagyok az egyik legirigyeltebb ember. 2005-ben viszont ugyanez a több százezer honfitársam komplett hülyének nézett volna. Miért is?

Deviza- vagy forinthitel?

Amikor a hitelfelvételen gondolkodtam, számos hitelajánlat közül tudtam választani. A legtöbb bank forintalapú hitelajánlatot csak külön kérésre adott, alapértelmezésben mindenki a svájci frank és euróalapú hiteleket nyomatta. Teljesen azonos paraméterek (hitelösszeg, futamidő) mellett a forintalapú hitel havi törlesztőrészlete akkor 35%-kal volt több, mint a CHF hitelé (az árfolyam 165 Ft körül mozgott). Akkortájt számos ismerősöm kérdezte, mit tanácsolok, milyen hitelt vegyenek fel. Mindenkinek azt válaszoltam, hogy ahelyett, hogy kizárólag a havi törlesztőrészlet nagyságát nézi, a következő paraméterek szerint döntsön:
  • futamidő: ha az több, mint 2-3 év, akkor válasszon mindenképpen forinthitelt
  • saját rész: akár autóról, akár ingatlanról van szó, semmiképpen ne vegyen fel hitelt 50% finanszírozás felett, de inkább a 40%-os plafon az ajánlott. Ezen belül a futamidő és a finanszírozott rész aránya pedig úgy függ össze, hogy minél hosszabb futamidőre és minél nagyobb arányú hitelre van szüksége, annál inkább válassza a forinthitelt.
  • havi törlesztőrészlet nagysága: az minél nagyobb a jövedelméhez képest, annál inkább válassza a forinthitelt, hiszen annál nagyobb a kitettsége. Általánosságban pedig ne vegyen fel olyan hitelt, amelynek a törlesztőrészlete nagyobb, mint a nettó jövedelmének 20-25%-a. (Persze az összes törlesztést figyelembe véve, ha van másik hitele is.)
  • kamat és árfolyamkockázat: a legalacsonyabb kamatot egy időben a japán jen, illetve általában a svájci frank alapú hitelek után kellett fizetni, a legmagasabbat pedig a forinthitelek után. Viszont az árfolyamkockázat a forinthitel esetében nem létezik, a többinél pedig - lényegében mindegy, hogy milyen mértékben - igen. Az árfolyamkockázatra egy általános szabály mondható: mindenki abban a pénznemben adósodjon el, amelyben (vagy amely alapján) a fizetését kapja.
  • teljes finanszírozási költség: a bankok saját szabályzatától, gyakorlatától, illetve a hitel paramétereitől függően különböző egyéb költségek merülnek fel a hitelfelvételkor. Szerződéskötési díj majdnem mindenhol van, ma már a szerződést is mindig közokiratba foglalják, aminek költségét a hitelfelvevőnek kell állnia, és ezeken felül még lehetnek különböző kockázati felárak: biztosítási díj, orvosi vizsgálatok költségei, szakértői díjak (pl. ingatlanbecslő) stb. (Ezek a tételek összesen akár a teljes hitel 5-8%-át is kitehetik!)
A saját hitelfelvételemkor az összes fent sorolt szempontot figyelembe véve döntöttem az akkori szinten drágának tűnő, a CHF-hez képest 35%-kal magasabb törlesztésű, forintalapú hitel mellett. A döntésben két szempont kiemelt szerepet játszott: az egyik a teljes finanszírozási költség (a hitelfelvétellel járó összes költség több mint egy évre fedezte a törlesztőrészletbeli különbséget), a másik az árfolyamkockázat. Ennek mértékét nem vizsgáltam, megelégedtem azzal, hogy van. Cseppet sem hatott rám a bankok grafikonja, miszerint a CHF árfolyama x évre visszamenőleg miként alakult. Az árfolyamok esetében a múltbeli adatok pont annyira használhatók, mintha a lottóhúzások eredményei alapján azokat a számokat fogadnám meg, amik az elmúlt 50 évben legtöbbször nyertek.

Mekkora valójában az árfolyamkockázat?

A devizaalapú hitelezés legnagyobb kockázata nem az, hogy a törlesztőrészletünk nagysága a devizaárfolyamtól függ, ugyanis ez már csak annak következménye, hogy devizában tartozunk a banknak - és a kockázatot valójában ez növeli meg nagymértékben. A dolgot a következőképpen kell elképzelni: kölcsönkértünk a banktól mondjuk 1,6 millió forintot, a bank pedig kölcsönadott nekünk 10 ezer svájci frankot, amit beváltott nekünk forintra és úgy adta oda. De a továbbiakban mi nem 1,6 millió forinttal, hanem 10 ezer frankkal tartozunk, tehát ha a frank árfolyama 160 Ft-ról 260 Ft-ra nő, akkor a tartozásunk összege forintban 1,6 millióról 2,6 millió forintra emelkedik. Magyarul az árfolyamkockázatot nem csak a havi törlesztőrészletre, hanem a hitel és annak kamatai teljes összegére futjuk, minden pillanatban! Ez teljes mértékben elviheti a kamatnyereségünket is, hiszen hiába fizetünk kisebb kamatot a CHF után, ha ugyanannak az eredeti tőkeösszegnek a nagysága CHF-alapról forintra átszámolva 1 millió forintot nőtt, miközben a forintban felvett hitel nagysága semmit sem változott. (Természetesen a valóság ennél azért bonyolultabb, hiszen közben törlesztünk is, és törlesztésen belül a kamat és a tőke aránya is eltér, pénznemtől és banktól függően. A hitel paraméterei tehát jelentősen tudják változtatni a kockázat mértékét, sőt, akár sokan nyerhettek is a devizahitelen, ha időben kifizették.)

Ki a hibás?

A közhangulat - a törlesztési problémákkal küzdők körében legalábbis biztosan - az, hogy a kialakult helyzetért elsősorban a bankok hibásak. Ha ezt a kijelentést úgy pontosítjuk, hogy nem a bankok, hanem a pénzügyi rendszer a hibás, akkor részben egyet is tudok vele érteni. A baj csak az, hogy a pénzügyi rendszer emberi kreálmány, sok évszázad alatt alakult ki olyanra, amilyen, számos krízist élt meg, sokszor megkérdőjelezték, aminek következtében sokat is változott, de azért megmaradt. Annak a megállapításnak tehát, hogy a pénzügyi rendszer a hibás, nagyjából annyi értelme van, mint ha azt mondjuk, a sok közlekedési balesetért az autóközlekedés a hibás. (Az viszont biztosan igaz: ha valaki kockázatosan vezet, könnyen összetörheti magát.)

A bank csak azt csinálta, ami a dolga: forgatta a pénzt. Pontosan ezt várjuk tőle mi is, mint ügyfelek: ha betesszük a pénzünket, akkor szeretnénk visszakapni, minél több kamattal; ha pedig pénzre van szükségünk, elvárjuk, hogy tudjon kölcsönadni. A bank nem karitatív intézmény, tehát ha pénzt ad, azért több kamatot kér, mint amennyit a mi pénzünkért fizet. Ha nem így lenne, mindenki hitelt venne fel, majd betenné a bankba kamatozni. Ugye nem kell egy Soros Györgynek lenni ahhoz, hogy átlássuk: ez így nem működik?!

A bankokkal szembeni másik vád úgy hangzik: kedvező hitelajánlataikkal serkentették a hitelfelvételi kedvet, belehajszolták a lakosságot - és nem utolsósorban az önkormányzatokat - az olcsó devizahitelek felvételébe. Ugyanakkor elfelejtették az ügyfelekkel közölni az árfolyamváltozással járó kockázatot. Nos, ez valóban igaz: a reklámoktól az ügyintézőkig, hiteltanácsadókig mindenki azt erősítette, hogy csak devizahitelt van értelme felvenni. Szerintem viszont ez normális piaci jelenség, legfeljebb a pénzügyek területén még nem szoktunk hozzá. Talán nem ugyanezt teszi mindenki, aki hajnövesztőszert, azonnali fogyást ígérő gezemicét vagy potencianövelő tablettát árul? Tessék végiglapozni a hirdetési újságokat! A különbség ott van, hogy épeszű ember nem dől be ezeknek, miközben az örök időkig tartó 150 forintos franknak meg bedőlt. Itt lehetne szerepe a szabályozásnak, csakhogy ez megint kétélű dolog. Pontosan emlékszem rá, hogy amikor az első válságjelek mutatkoztak és a bankok megszigorították a hitelképesség-vizsgálatot, illetve kezdték visszaszorítani a kockázatos devizákban való hitelezést, rögtön megjelentek a zúgolódó hangok, amiknek a lényege röviden az volt: a szemét bankok most meg nem adnak pénzt!

Arról se tessék megfeledkezni: a bankok is mi vagyunk! Mert ezt a válságot nem csak a néhány tucat bankár okozta, hanem az a több ezer ügyintéző, üzletkötő és kockázatelemző is, akik szent meggyőződéssel hirdették, hogy a legjobb dolog a világon a CHF-hitel. Amikor 2005-ben felvettem a forinthitelemet, akkor ezt végül egy kis vidéki takarékszövetkezetnél tettem, ugyanis nekik nem volt más a kínálatukban, így aztán megbecsülték a ritka madarat. A nagybankok egyszerűen nem foglalkoztak velem azon a szinten, ahogy elvártam volna, mert nem volt a figyelmük fókuszában a forinthitel; ráadásul valószínűleg az üzletkötőnek járó jutalék is jóval alacsonyabb volt, mint a devizahiteleknél - tehát amikor látta, hogy számára felfoghatatlan módon ragaszkodom a forintalapú hitelhez, többé nem voltam fontos számára, nem hívott vissza, nem küldte el, amit ígért stb.

Végül egy másik, legalább nem a bankokat - vagy valaki mást - okoló kifogás, hogy 4-5 évvel ezelőtt nem lehetett előre látni a frank ilyen mértékű erősödését. Oké, elfogadom: nem lehetett látni. Ahogy az esetleges gyengülését sem lehetett látni! Ezt hívják kockázatnak, hogy nem lehet előre látni, mi lesz. Ha most 80 Ft lenne a CHF árfolyama, eszébe jutna valakinek, hogy megsegítse a forinthiteleseket? Pedig akkor mi lennénk bukóban...

Szerintem a baj fő oka, hogy a magyar lakosság vészesen műveletlen üzletileg. A számokhoz érteni gyanús dolog, kockázatot elemezni, táblázatokat készíteni a könyvelők hóbortja, a bankok mind szemetek és az ellenségeink, ami egyébként marha vicces, mert érdekelne, miből prosperált volna az elmúlt évtizedben az építőipar és az ingatlanszektor, ha nem a bankok pénzéből. Mindez oda vezethető vissza, hogy 20 év nem volt elég ahhoz, hogy megtanuljuk a kapitalizmust. Az iskolában semmi ilyesmiről nincs szó, a gyerek otthon és a tévében is azt hallja, hogy szemét bankok, és egyáltalán nem ciki a matekhoz hülyének lenni, sőt: humánértelmiségi körökben egyenesen sikk. A racionális üzleti gondolkodás hiánya átitatja a mindennapokat, saját munkámban is rendszeresen találkozom vele. Sok vállalkozó a legegyszerűbb matematikai műveleteket sem végzi el, mielőtt belekezdene valamibe. Akkor meg mit várunk azoktól, akiknek a munkájukhoz nincs is szükségük efféle tudásra?

Mindenesetre ha kevesen is, de azért akadtak páran rajtam kívül is, akik a devizahitelek minden vonzereje ellenére a drága, de kockázatmentes forinthitelt választották. Valljuk be, ez jelentős mértékben aláássa az összes olyan érvelést, ami szerint mindenki más hibás, csak azok nem, akik a hiteleket felvették.

Segítsük-e meg a devizahiteleseket?

Erre a kérdésre nem tudok válaszolni, mert ez már nem üzleti kérdés. De a válasz megkereséséhez javaslom még megvizsgálni az alábbi két kérdést:
  1. Mi lesz azzal az összeggel, amit a devizahitelesek a kedvező árfolyam idején nyertek a forinthitelhez képest? 
  2. Mi lesz azzal az összeggel, amit a forinthitelesek az erős forint idején pluszban fizettek a devizahitelekhez képest?
Az is fontos kérdés továbbá, hogy a segítséget ki finanszírozza. Az állam? Az államnak nincs pénze, csak az állampolgároknak, tehát ha az állam finanszírozza, akkor mi állampolgárok, mindannyian finanszírozzuk. Akkor a bankok? Oké, de miből? Ugye senki nem gondolja, hogy az összeg, amennyivel most több a törlesztés, az a bankok haszna? A bankok a devizás hitelkihelyezéseiket devizás ügyletekkel fedezték, azaz ők maguk is devizában adósodtak el annak érdekében, hogy kölcsön tudjanak adni. A devizahitelesek plusz költsége a bankok plusz költsége is.

Akkor mi a megoldás? Nem lehet erre a kérdésre általános választ adni. Aki még bírja fizetni a törlesztést, az legjobb, ha folytatja, hiszen ha most bármilyen módon felszámolja a hitelét, azzal mindenképpen realizálja az árfolyamveszteség teljes összegét. Amennyiben a CHF ismét gyengülni fog a forinthoz képest, az eddig elszenvedett veszteség akár még ki is egyenlítődhet, de mindenképpen enyhülhet.

A tanulságokat mindenképpen érdemes levonni. Főleg azt, hogy elsősorban a saját józan paraszti eszünkben bízhatunk - az pedig legtöbbünknek van, csak használni kell. Visszatérve a már említett közlekedési példára: vannak utak, autók és közlekedési szabályok. Ezek nincsenek mindig összhangban egymással: például Magyarországon a KRESZ szerint legfeljebb 130 km/ó-val szabad menni, az utak minősége alapján a legtöbb helyen ennyivel sem lehetne - mégis a forgalomban lévő autók döntő többsége ennél jóval nagyobb sebességre is képes. Az, hogy ez nem okoz folyamatosan tömegszerencsétlenségeket, úgy lehetséges, hogy megtanultunk a lehetőségek, a képességek és a szabályok háromszögében egyensúlyozni. Ezt kéne tenni az élet más területein is, a pénzügyi kérdéseket is beleértve.