Erőforrás-megosztás - Gondolatok a napozóágyról

Így október és a nyári időszámítás végén jól esik felidézni, milyen volt a nyári hőségben a strandon heverészni. A múlt nyáron több fürdőhelyen jártam mindenfelé az országban, köztük néhány nagyon szép, kulturált, jól felszerelt strandon is. Volt két-három olyan, ahol a közönség számára nagy mennyiségű napozóágy állt rendelkezésre. Megfigyeltem, hogy a gyakorlott helyiek - vagy azok, akik már több napja tartózkodtak ott - mindig igyekeztek korán a helyszínre érni és a család számára elegendő mennyiségű napozóágyat lefoglalni. A szabad napozóágyak általában kora délelőtt elfogytak. A fűben egy törölközőn heverészve volt időm felmérni a helyzetet és megállapítani, hogy a jól ismert Pareto-elv itt több szinten is érvényesül: egyrészt a nap folyamán, bármely tetszőleges időpontban a napozóágyak legalább 80%-án nem hevert senki, pusztán törölközővel, táskával és egyéb leleményes technikákkal foglalta őket magának. Másrészt egy adott napozóágyat vizsgálva a teljes nyitvatartási időnek legfeljebb 20%-ában használta azt valaki ténylegesen. Harmadrészt a fűben heverészők száma jól láthatóan sosem haladta meg az üres napozóágyak számát, sőt, általában inkább jóval alatta maradt. Mi ebből a tanulság? Elsősorban az, hogy ha senki sem rezervált volna magának saját napozóágyat, akkor az épp pihenni vágyók egész nap minden időpillanatban elegendő szabad helyet találtak volna a heverészéshez. Másodsorban pedig az, hogy egy adott rendszeren belül az erőforrások kimerülése esetén nem feltétlenül az újabb erőforrások bevonása a megoldás.

Az élet számos területén foglalunk le jelentős erőforrásokat akkor is, amikor épp nem használjuk őket, ezzel ésszerűtlen költségekkel terhelve nem csak saját magunkat, hanem az egész társadalmat. A leginkább kézenfekvő példa a személyautó: Magyarországon körülbelül 3,2 millió fut az utakon. Ha kiszámolnánk, hogy ezek bekerülési ára és fenntartási költsége mekkora, 10 ezer milliárdos nagyságrendű számokat kapnánk! (Tessék csak a 3,2 milliót egy átlagos autó árával megszorozni!) Persze ennek a hatalmas összegnek jelentős része egyéb módokon hasznosul: például ezzel finanszírozzuk a teljes infrastruktúrát, ami az autózáshoz kell, az utaktól az autószalonokig. Miközben bármely adott pillanatban az autók nagyon jelentős része üresen áll, még csúcsforgalom idején is. Ha nem így lenne, soha nem lennének parkolási gondjaink. Persze a napozóágy és az autó között van egy nagyon jelentős különbség: a napozóágyak megosztásához elég megváltoztatni a gondolkodásunkat, ha ugyanezt az autóval szeretnénk tenni, a hozzá tartozó teljes üzleti- és infrastruktúrát is meg kéne változtatni!

Agyoncsépelt közhely, hogy az internet megváltoztatta a világot, mégis azt mondom: a legnagyobb változás még hátravan, de bele van kódolva az internet logikájába. A világháló, mint fizikai és logikai eszközök rendszere, az erőforrás-megosztáson alapul, hiszen ősét, az ARPANET-et részben éppen ezért hozták létre. A cél a számítási kapacitások megosztása mellett az volt, hogy olyan decentralizált hálózatot építsenek, amely egy atomtámadás esetén is működőképes marad. Így született meg a TCP/IP protokoll, amely az információt csomagokba rendezve osztja és küldi el. Ennek egyik fontos következménye, hogy míg például a hagyományos telefonvonal két végén egyszerre csak két ember tudott beszélni, ezzel teljesen lefoglalva az adott vonalat időben is, addig ma (az ADSL esetében például fizikailag ugyanazon a régi rézdróton) nemcsak beszélni tudnak rajta többen is akár, hanem közben még adatcsomagok is közlekedhetnek, azaz internetezni is lehet.

Az interneten belül az erőforrások megosztásának és az ésszerű erőforrás-gazdálkodásnak szép korai példája a SETI@home projekt, és jellemző mai példája a cloud computing, avagy a számítástechnikai felhő. De az internet, és általában a hálózati digitális technika arra is alkalmas, hogy olyan erőforrások megosztásában segítsen, amelyek rajta kívül találhatók. Persze erre még kevés jól működő példa van, de látszik, hogy ha megvan a kellő társadalmi motiváció, bármi működőképes. Itt van helyi példaként a 2010-es BKV-sztrájk nyomán született BKV-pótló, vagy a Párizsban épp most indult innovatív kísérlet, az autolib', amelynek egyelőre bukást jósolnak - de mindenki tudja, előbb-utóbb valaminek történnie kell a városi közlekedéssel.

A napozóágyon gondolkozva az autón kívül is rengeteg példát találhatunk az erőforrások pazarlására. Látva a világ jelenlegi állapotát, mindenki számára világos, bolygónk teherbíró-képessége véges, valamit tenni kell. Meggyőződésem, hogy az egyik kulcs az erőforrás-megosztás lehet, és erről fog szólni a 21. század, ez lehet a világ gazdasági és társadalmi jövője, csak így lesz fenntartható fejlődés.